A stabilcoinok eredetileg gyors, olcsó és határokon átívelő digitális fizetéseket ígértek. A piac növekedésével azonban egyre több kibocsátó, blokklánc, fedezeti modell és szabályozási rendszer jelent meg. A jegybankok attól tartanak, hogy a széttöredezett infrastruktúra likviditási kockázatokat, működési zavarokat és monetáris politikai problémákat okozhat. Válaszuk a tokenizált bankpénz és a jegybanki elszámoláshoz kapcsolódó, programozható pénzügyi infrastruktúra lehet.
A stabilcoinok mögötti eredeti elképzelés egyszerű volt: olyan digitális dollárok, eurók és fontok létrehozása, amelyek a nap 24 órájában, banki nyitvatartástól függetlenül mozgathatók. A blokkláncalapú tokenek gyorsabb elszámolást, kevesebb közvetítőt és alacsonyabb költségeket ígértek.
A gyakorlatban azonban a piac gyorsan széttöredezett. Ma már nemcsak azt kell eldönteni, hogy valaki milyen pénznemhez kötött tokent használ, hanem azt is, hogy ki a kibocsátó, milyen eszközök fedezik a tokent, melyik joghatóság szabályai vonatkoznak rá, melyik blokkláncon található, és milyen feltételekkel váltható vissza hagyományos pénzre.
Ugyanaz a tokennév sem feltétlenül jelent azonos eszközt. Az Ethereumon kibocsátott USDT technológiai és működési szempontból eltérhet a Tronon elérhető változattól, egy másik hálózatra áthidalt token pedig további okosszerződéses és letétkezelési kockázatokat hordozhat.
Likviditási szigetek jönnek létre
A stabilcoin-fragmentáció azt jelenti, hogy az elméletileg azonos értéket képviselő digitális pénzek sok, egymással nem teljesen felcserélhető változatra szakadnak.
Eltérhet a kibocsátók jogi státusza, a tartalékok összetétele, a visszaváltás folyamata, a könyvvizsgálatok gyakorisága, a tiltólistázási lehetőség és a rendelkezésre álló likviditás. Egy adott stabilcoin az egyik blokkláncon jelentős forgalommal rendelkezhet, míg egy másik hálózaton csak korlátozottan váltható.
Ez likviditási szigetek kialakulásához vezet. Nagyobb összeg mozgatásakor nőhet az árfolyamcsúszás, a tranzakciós költség és a végrehajtási idő. A láncok közötti átjárást biztosító blokklánchidak ugyan összekapcsolhatják ezeket a piacokat, de újabb kockázati réteget hoznak létre.
Az áthidalt token értéke már nemcsak az eredeti kibocsátótól és annak tartalékaitól függ, hanem a hídszolgáltatás biztonságától, az okosszerződések megbízhatóságától és az adminisztrátori kulcsok védelmétől is.
A fragmentáció a könyvelést és az auditot is nehezíti. A különböző blokkláncok eltérő visszaigazolási idővel és véglegességi modellel működnek, ezért a tranzakciók időpontja nem mindig egyezik a banki főkönyvekben rögzített elszámolással.
A jegybankok programozható pénzt akarnak
A jegybankok üzenete egyre világosabb: támogatják a tokenizációt és a programozható pénzügyi szolgáltatásokat, de azt szeretnék, hogy a végleges elszámolás továbbra is szabályozott bankpénzhez vagy jegybankpénzhez kapcsolódjon.
A Nemzetközi Fizetések Bankja olyan közös elszámolási infrastruktúrát sürget, amely képes összekapcsolni a tokenizált eszközöket a jelenlegi valós idejű bruttó elszámolási rendszerekkel. Ezekben a bankközi átutalások egyenként, véglegesen és jegybankpénzben teljesülnek.
A cél az úgynevezett atomi elszámolás alkalmazása. Ebben az eszköz és az ellenérték cseréje egyszerre történik meg: vagy mindkét oldal teljesül, vagy egyik sem. Ez csökkentheti a partnerkockázatot, a nyitott pozíciókat és az elszámolási késedelmeket.
Az Európai Központi Bank közben geopolitikai kockázatot is lát a dollárhoz kötött stabilcoinok terjedésében. Ha a nemzetközi digitális fizetések egyre nagyobb része dolláralapú tokenekben történik, az tovább erősítheti az amerikai fizetőeszköz globális szerepét, miközben gyengítheti a helyi pénznemek és monetáris politikák hatását.
A brit modell már konkrét szabályokat vázol
Az Egyesült Királyság az elsők között dolgozott ki részletes szabályozási modellt a rendszerszinten jelentős fontalapú stabilcoinokra.
A Bank of England tervezete szerint a kibocsátói tartalékok legfeljebb 70 százaléka rövid lejáratú brit állampapírokban tartható, a fennmaradó részt pedig nem kamatozó jegybanki betétekben kellene elhelyezni.
A rendszer kezdetben stabilcoinonként 40 milliárd fontos ideiglenes kibocsátási korlátot is bevezetne. A cél az, hogy a hatóságok ellenőrzött körülmények között figyelhessék meg a tokenek működését és a tömeges visszaváltások hatását.
A modell javíthatja a visszaváltás biztonságát, mivel a kibocsátók rendkívül likvid és alacsony kockázatú eszközöket tartanának. Ugyanakkor korlátozhatja a profitot, hiszen a tartalék egy része kamat nélkül maradna a jegybanknál.
Ez azt is megnehezítheti, hogy a kibocsátók hozamot fizessenek a felhasználóknak. A költségek végül magasabb díjak, alacsonyabb nyereség vagy új üzleti modellek formájában jelenhetnek meg.
Stabilcoin, tokenizált bankbetét vagy CBDC?
A stabilcoinokat, a tokenizált bankbetéteket és a jegybanki digitális pénzeket gyakran együtt említik, valójában azonban eltérő pénzügyi eszközökről van szó.
A stabilcoin egy magánkibocsátó kötelezettsége. Értékének stabilitása a fedezeti eszközöktől, a kibocsátó fizetőképességétől és a visszaváltási rendszer megbízhatóságától függ.
A tokenizált bankbetét egy kereskedelmi bankkal szembeni digitális követelés. Szorosabban kapcsolódik a bank főkönyvéhez, a prudenciális szabályokhoz és adott esetben a betétbiztosításhoz.
A jegybanki digitális pénz, vagyis a CBDC közvetlenül a központi bank kötelezettsége. Hitelkockázata alacsonyabb, használata azonban rendszerint szigorúbb szabályozási és hozzáférési feltételekhez kötődik.
A jegybankok hosszú távú célja nem feltétlenül az, hogy ezek közül egyetlen eszköz váljon kizárólagossá. Inkább olyan közös infrastruktúrát szeretnének, amelyben többféle digitális pénz biztonságosan és egymással együttműködve használható.
Az egységes főkönyv nem egyetlen blokklánc
A BIS által támogatott egységes főkönyvi modell nem feltétlenül egy világméretű, közös blokkláncot jelent.
Pontosabb úgy elképzelni, mint több pénzügyi hálózatot összekötő elszámolási rendszert, amely közös szabványokat, jogi véglegességet és programozható tranzakciókat biztosít.
Egy bank saját engedélyköteles főkönyvet használhat, egy stabilcoin nyilvános blokkláncon működhet, a jegybank pedig külön nagykereskedelmi rendszert üzemeltethet. A lényeg az, hogy ezek ellenőrzött módon kommunikáljanak, és a végleges elszámolás jegybankpénzhez vagy szabályozott bankpénzhez kapcsolódjon.
Egy online piactéren például a vásárló szabályozott dollár-stabilcoinnal fizethetne, miközben a kereskedő tokenizált bankbetétben kapná meg az összeget. A két eszköz cseréje azonnal és atomi módon történhetne, a bankok közötti egyenlegeket pedig később jegybanki tartalékokban rendeznék.
Határokon átnyúló bérfizetésnél egy fontalapú tokenizált betét közvetlenül euróalapú bankbetétre váltható lenne, többnapos levelezőbanki folyamat nélkül.
A tőzsdéknek és a DeFi-protokolloknak alkalmazkodniuk kell
A kriptotőzsdéknek külön kell kezelniük ugyanazon token különböző blokkláncokon kibocsátott változatait. Minden hálózathoz eltérő tárcainfrastruktúra, letétkezelés, tranzakciófigyelés és kiutalási szabály tartozhat.
A tárcaszolgáltatóknak világosabban kell bemutatniuk a token kibocsátóját, fedezetét, joghatóságát, hálózatát és azt, hogy natív vagy áthidalt változatról van-e szó.
A DeFi-protokollok számára különösen kockázatos lehet, ha teljes likviditásukat egyetlen stabilcoinra és blokkláncra építik. A jövőben a nyilvános poolok mellett engedélyköteles, azonosított résztvevőkkel működő likviditási rendszerek is megjelenhetnek.
A vállalatoknak ezért több kibocsátót és hálózatot kell támogatniuk, rendszeresen tesztelniük kell a visszaváltást, és előre kidolgozott tervvel kell rendelkezniük arra az esetre, ha egy stabilcoin elveszíti banki partnerét vagy eléri a szabályozási korlátját.
Többféle digitális pénz élhet egymás mellett
A stabilcoinok várhatóan nem tűnnek el, és a CBDC-k sem valószínű, hogy rövid időn belül teljesen leváltják őket.
A nyilvános stabilcoinok továbbra is fontosak maradhatnak a globális kriptopiaci kereskedelemben és a lakossági fizetésekben. A tokenizált bankbetétek a vállalati és intézményi elszámolásban nyerhetnek teret, míg a CBDC-k bankközi vagy közpolitikai feladatokat láthatnak el.
A következő verseny már nem pusztán arról szól, melyik token rendelkezik a legnagyobb piaci kapitalizációval. A döntő kérdés az lesz, mely digitális pénzek kapcsolódhatnak közvetlenül a bankok és jegybankok mérlegéhez, mely infrastruktúrák biztosítanak jogilag végleges elszámolást, és ki ellenőrzi a digitális pénzügyi rendszer alaprétegét.
A jegybankok nem a tokenizációt akarják megállítani. Inkább azt szeretnék elérni, hogy az innováció ne egy széttöredezett, magánkibocsátókra és blokklánchidakra épülő rendszerben, hanem közös és biztonságos elszámolási keretek között fejlődjön tovább.
